Dimbes-dombos vidéken vezet az út a Kányádi-kapuhoz, ahonnan megpillantható a székelyderzsi templomtorony. A Kárpát-medence műemlékgyöngyszeme teljesebben látható a Szőlőhegyről vagy a felszegi temető sarkától, mégis a helybélieknek a hazaérkezést a toronyirány jelenti.

A négy égtájról odasereglő turisták a világörökség ré­szét képező „szalonnás temp­lomot” fedezik fel legha­ma­rabb, megkóstolhatják a bástya hűvösében őrzött kaszás el­e­delt, ihatnak friss kútvizet, há­zi tejet. Akit megkínálnak egy karéj házikenyérrel a ta­ka­ros porták jó gazdái, sokadma­gá­val tér vissza. Tartson velem, ked­ves olvasó, gondoljuk e­gyütt, amiről a Nagy-patak két partján történelmükkel, hagyo­mányaikkal együtt élők a min­den­napjaikról elmesélnek.

A piactéren
Demeter Sándor Loránd és Új­városi Katalin lelkészházas­pár vendégeként minden napszakban megérezhettem a falu szív­verését. Délelőtt az idő­sebbek botjaikkal pálkicálnak a piactéren. Megtudjuk E­telka nénitől: „az ódalam bé van tojpadva me’ béestem az ár­nyék alá.” A lábát fájlaló né­nike padon üldögélve sóhajt: nem jut el templomba.
Pál Ernő polgármester és Á­dám Zsolt iskolaigazgató Csík­szeredában volt aznap. De nem is lenne mit kérdeznem tőlük: munkájukat saját területeik meg­valósulásai ékesszólóan be­szélik el. Ha a lelkész azt mondja „mi”, érti iskolára és a helyi tanácsra. Mindenben együtt­mű­­ködnek, legyen szó nagy értékű be­ruházásaik létrehozásának pá­lyázatairól, avagy a közösség lelki-szellemi életét érintő kér­désekről. Legutóbbi nagy, köz­ségi beruházás a 170 hektárnyi Ramocsa legelő tájrehabilitációja, vízlevezetőkkel, átereszek­kel. A Ramocsa-virág, védett, der­zsi virág, ismertebb neve gyalogborostyán – mondják. A János Zsigmond Általános Is­kola korszerűsítését tavaly kezd­ték el. Látványosak ered­mé­nyeik: ajtó-ablakcsere után kész a terv a központi fűtés be­szerelésére. A mosdókat a legkor­szerűbben alakították ki. Az in­formatikai teremben tíz számítógép, szerver kínálja a nagyvilágot.

Igaz és valódi
Évente mintegy 4000 látogatót fogad a vártemplom. A bás­tyán levő napórát mindenki is­meri. „Meghívott a hely” – vall­ja a lelkész házaspár. Há­lá­val mond­ják a faluban róluk: meg­pezs­dítették az életet a tele­pü­lésen. „Az igazat imában, a temp­lomban, a valódit a hely­színen lehet meglátni.” És léptünk a templomvárba. „Új freskók várhatók.” A fal­képku­ta­tás tavaly kezdődött. A ku­­ta­tó­sávok leletei az 1400-as évek­ből származnak. A szószék felirata: „Kiálts teljes torokkal, mint a trombita” – ma sincs hangosító berendezés a templomban. Nem tudom szabad-e felmenni a szószékre, de megtettem. Abból a lá­tó­szögből a falképen a mérleget tartó Szent Mihály tekintete a mér­téktartást vigyázza. Elül­dögélnék a Szent László-ábrázo­lások előtt is – tanúsíthatom időt­lenségben. A gabonamérő vékások ma­gyar királyi pecséttel hitelesítve sorakoznak ma is. A várfal délnyugati sarkában levő védelmi kút vize tiszta, iható. Évszázados előírás, hogy kizárólag ennek a kútnak a vizével szabad keresztelni. A templomhoz közel a régi iskola épületét 49 évre bérbe kapta az egyház. Alsó részében működik a rendelő, ahová heti két alkalommal jár a kányádi or­vos. Szemben, a kultúrház föld­szintjén óvoda, emeletén könyv­tár, teleház kapott helyet.

A Nagy-patak mentén
Nyomtatott „Y” alakot formál a település. Másik utcáját, sok szép régi házzal verőfényben pil­lantjuk meg. Beköszönünk egy sóhajtásnyira az egykori re­for­mátus imaházba. Szívszorító emlék: ha nincs egyetlen odajá­ró ember se, csak harangjának szavára emlékeznek a helybeli­ek. Népszámlálási adatokon é­vőd­ve, megnyugtatónak tűnik, meg­fordulni látszik a csökkenő helyzet. A tejgyár Székelymuzsnában működik, és az ottani gatter még a munkalehetőség. Me­ző­gaz­daságból, ál­lat­tartásból él a több­ség. Kiter­jedt legelőik vannak; néhányan farm típusú gaz­dál­kodással pró­bálkoznak, a töb­bi háztáji „matatás” – ahogy ar­rafelé mondják. Híresek a derzsi ácsok, kő­művesek. Építkezésekre járnak Bras­sótól Olaszországig; a köze­lebbi településekről hétvégekre ha­zajönnek. Elbeszélgetünk az er­kedi, szénáért érkező fo­ga­tossal is.

Dologidőben nem beszélgetnek?
Nagy tisztessége a krónikásnak, hogy idős Biás Ákos bácsi (83 éves) délutáni etetés idején odahagyta a jószágot és leült egy eszmecserére. Kovács Zita (35 éves) két kislány édesanyja és a vártemplom egyik idegen­ve­zetője süteményt hozott. Ar­ról beszélgettünk a padládán, az asztal körül, milyen idősnek-fia­talnak derzsiként élni. Zita me­sélte: amikor lehetőségük volt már, el-elmenegettek kül­földre dolgozni, de azt is tudták, nem végleg. Hogy „amikor a szü­lők megöregednek, legyünk ne­kik.” Már a férje is csak hét­közben jár el más vidékre.(…) „Ki se értünk a Szejkéig, már jöt­­tem volna vissza olyan hon­vá­gyam volt. Mi ilyen otthonia­sak voltunk.” Mi jelent? „Ar­cokat, baráti kört”, és a kányádi-kapus látványt – sorolta. Ákos bácsi úgy mondja, három marhája van: „kettő a te­hen és egy tinó, bornyúcska.” É­vődtek beszélgetőtársaim: „Fogy­­tán a széna, de lehet kap­ni a faluban. Ennek kell adni, még sok kell. Messze van, amíg ka­szálni lehet.” Nem érti a kér­dést, hogy neki megéri-e az ál­la­tokkal bajlódnia? Meg is szégyelltem magam, mikor megértettem: ez életforma. „Meg­­szoktam, s kell valamivel fog­lalkozni. A házba’ nem lehet e­­gész nap üldögelni. S ha ágyba ma­rad az ember, adjon Isten jót! Etetünk, fejünk, eltelik 9-10 ó­ra feléig kinn.” A minden év­szakban megszokott munkák mellett: „jó bálok voltak télbe’”. A tűzoltóbál örök emlékük. Ka­rá­csonykor öt estén állt a bál. Öt új rend ruhát csináltattak arra. „Va­jegy legény Muzsnából is átjött.” De igyekeztek a leá­nyok itthon maradni. Az a mon­dás járja ma is: „Amíg itthon kapsz malacot, máshova ne menj disznyót venni.”
Nagy félelem a jégverés a fa­lu­b­an. 1815-től megtartandó a jég­verésnapi határkerülés. „Al­sze­giek lefelé, felsők másfelé indultak, s határszélen összetalálkoztak. Amelyik legénynek sze­retője volt, vitte a koszorút a há­tán.” Jégverésre minden év­ben új inget varrattak, ha szolgát tartottak, még annak is ki­járt az új ing erre a napra és csak fekete székelyruhát vettek ekkor fel. Tavaly felújították a szo­kást, lovakkal, fogatokkal és a régi rend szerint indultak. Ruhákról lévén szó, az egykori két váltóöltözékek említve mor­fondíroz: „Azt mondják rossz világ van, de soha ilyent nem éltek, akik kihaltak”. Be­szél­gettünk még az egykori disz­nó-, libacsodákról. A helyben köpült, városi piacokon ér­té­ke­sített vajról.
Senkinek nem volt 20 juhnál több, hogy ne tarolják le a ha­tárt. 2-300 juhot legeltetve nem tartható a vetésforgó. Mi hiányzik Ákos bácsinak? Nem tud úgy járni, mint régen. „A lóra nem tudok felszökni, s a sze­kérre is csak felkapaszkodni. Hiányzik az idő, ami eltőtt” Hézagosak a korosztályok, „meg vagyunk fogyva” – ezért hiány­zik a kortárs összetarto­zás. Nincs hova menni, itt is ü­res, ott is üres a ház. Érződik az elidegenedés is. Kórusba jártak, ebből sok volt a faluban. A fa­táncba is szerették – a neve azt jel­zi, hogy fát gyűjtöttek a mu­zsi­kás cigánynak – amiért húz­ták a talpalávalót. A begyűlt fát „elnyilazták” ahányan vol­tak.

Sötétedés után nem harangoznak
Esteledett, a kicsi ha­rang­szóra elhallgatnak, megállnak egy főhajtásnyira. A turisták nem tudják mit je­lent egy faluban a harangszó, ha már ott a kötél, rándítnak rajta. Gyakran kell figyelmeztetni, hogy „ha nem akarnak egy bicskát a hátukba”, hagyják a harangkötelet. Bi­zonyára megtanulhattunk volna né­hány helyi nép­dalt, a­melyben visszai­dé­ző­dik ma is a Dél-Erdélyhez csatolt falu ha­tár­helyzetének minden fájdalma. Amikor Székelyderzsben csak románul tanulhattak, még so­kan emlegetik. Ákos bácsi azt is tudja, Besszarábiából írtak az el­hurcolt leányok-legények, ro­mánul, levelet.
Útitársammal, Gézával, aki szin­tén odavalósi, szemügyre vet­tük a valamikori országhatár he­lyét. Emlegettük az egyházi nap­tárhoz kötődő unitárius ha­gyományokat, ünnepeket. A fes­tett bútorokat. A belső lábas forgással járt táncot eltanulni, hosszabban kell elidőzni Szé­kely­derzsben. A végvár-zarán­dok­­hely hagyományainak földjén, ahová történelmet látni-meg­érezni, lélekben, gondolatban és valóságában is ajándék; több mint érdemes.

Székelyderzs
Neve IV. (Kun) László király egyik adományleveléből ismert, Ders-ként írva, az 1334-es pápai tizedjegy­zékben Ers a neve, 1425-ben szintén Ders néven említik, 1760-ban a Székely Derzs nevet használják. A Petky, Kornis, Apafi Bethlen, Báthori, Sárdi és több más családnak is volt érdekeltsége Derzsben. A Petky-család Derzsi előnevet viselő ágával összefonódik a település története: a 17. század elején újjáépítették a leégett temp­lomot, harangokat és az egyházközség számára kegytárgyakat adományoztak.
Hargita megye délnyugati csücs­ké­ben Brassó és Maros megye ha­tá­rán, a Viharsarokban található. 1992-től a szomszédos Székely­muzs­nával alkot községet. A 2002-es népszámláskor 751-en laktak a Derzsben.
Forrás: http://szekelyderzs. erdely.org/