A falunapi programokról írott és képes beszámoló Székelyderzs honlapján.
Jégverés napi határkerülés képekben - 2009
Jégverésnap – másfél évszázados szokásrend Udvarhelyi Híradó, 2009. június 29. Molnár Melinda A verőfényes időjárás – bár a távolban morajlott az ég – lehetővé tette a fogatos-lovas székelyderzsi határkerülőknek, hogy az ősi fogadalmi nap hagyománya szerint búzatábla, határbéli kút és kaszálók mellett kérjenek áldást a termésre és a föld hasznából élő emberekre – a mindig, mindenkor mindenért adjatok hálát szentírási buzdítás szerint.
A szekereken helyet kaptak a törökbálinti vendégek is, és minden korosztály elővette ünneplőjét. Felszerszámozta-sallangozta lovát a lelkész és a polgármester is. Visszhangzott a zsoltárének Kányádszegen, majd a falu ősi részén haladva Szépmezőre ért. „Imánk szélben rebegett” az aszály hasogatta földön, míg a székelyudvarhelyi Hagyományőrző Huszárezred paripái moccanatlan álltak a magaslaton. Szék-oldalán a Kata-kútjához haladt az engesztelő menet. Megjárták határaikat: Muzsna előfelén, Csíki-kútjánál, Korhán-hídjánál, a Lokon. Veres-hídjánál fogadták őket a koszorúkkal. Hosszú harangszó, a nagyidőűző kísérte a vártemplomba a nagyszámú ünneplőt. Az imádság hajlékában kérték: ne húzzák ki lábuk alól a földet, legyen fogat, hátasló, imádságos nép – lehessen az is, aki és amit „kerülni”. A szokásrend része istentisztelet után a kürtőskalácsos kínálás, az ősökre-hősökre emlékezés a világháborús emlékműnél. Idén az Udvarhelyszék Fúvószenekar biztosított igényes térzenét, a hagyományból és dallamkincsből pedig az Asszonykórus ünnepi előadása.
Álmot látott...
A templom köré épülő hagyomány: az 1800-as évek elején több ízben elverte a jég a határt. Egy asszony álmot látott: minden esztendőben meg kell kerülni a határt, hogy a nép ne maradjon termény és betevő falat nélkül. Az egyházközség keblitanácsa határozatot hozott: június utolsó szombatját ünnep gyanánt szenteli. Azóta is megülik – hatodjára kétnapos faluünnep keretében. (molnár)
A csíksomlyói búcsú és az unitáriusok Az Erdélyi Unitárius Egyház hívei és vezetői az idén is keserű szájízzel vették tudomásul, hogy a csíksomlyói búcsú történeti alapjáról néhol még mindig valótlanságok jelennek meg. Pünkösd alkalmával évről-évre több helyen tényszerűtlenségeket közölnek a híressé vált búcsú eredetéről. Széles körben terjesztik napjainkban is azt a tévhitet, miszerint a csíksomlyói búcsú a János Zsigmond erdélyi fejedelem erőszakos hittérítésével szembeni ellenállásra emlékeztet. A fejedelem állítólag hadsereggel akarta Csík- és Gyergyószék katolikus híveit unitárius hitre téríteni 1567-ben. Mindez történelmi lehetetlenség, hiszen az Erdélyi Unitárius Egyház egy évvel később, 1568-ban (!), a tordai országgyűlés vallásügyi határozata nyomán alakult meg. Az akkori erdélyi fejedelem, János Zsigmond engedélyezte a hitvitázást, és a tordai vallásügyi határozat elfogadtatásával a korabeli Európában példátlan módon hozzájárult a felekezetközi feszültségek csökkentéséhez. Ő maga 1565-től a reformáció híve, 1569-től (!) az unitarizmus követője, aki felekezeti hovatartozását nem kötötte össze a más vallásúak üldözésével. Nevéhez fűződik a bevett vallások rendszere, amely alapján az országgyűlés a római katolikus egyház mellett rendre bevett egyházaknak ismerte el a reformációból eredő protestáns felekezeteket. A fentiek értelmében elképzelhetetlen, hogy az a nyitott szellemiségű fejedelem, akihez a világhírű vallásszabadság törvénye fűződik, 1567-ben a még nem létező unitárius egyház részéről erőszakkal lépett volna fel a székelyföldi katolikusok ellen. Mára a csíksomlyói búcsú zarándokhelye lett mindazoknak, akik lélekben együtt éreznek – nemcsak hitükben, hanem nemzetiségükben is. Ilyenként sokkal többet jelent tényszerűtlen történelmi eseményekre való hivatkozásnál, és lélekemelő erejét mai világunkban rendkívüli élmény megtapasztalni. Erdélyi magyar közösségünk élni akarásának és erkölcsi, hitbeli magatartásának szép megnyilvánulása a csíksomlyói búcsú. Értékeljük, éltessük ezt a hagyományt, és a tordai vallásszabadság szellemiségének talaján állva igazodjunk a történelmi tényekhez, valamint a más felekezetűek tiszteletéhez. Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyző–püspökhelyettese
Marosvásárhely, 2009 pünkösdje
"ELBESZÉLT ENGEM MAGYARORSZÁGON"
 Két éve időről időre felbukkan a legkülönbözőbb levelezési listákon, honlapokon a mellékelt történet. Bárhányszor megérkezett, mindig újra meg újra elolvastam. Mi indíthatott meg egy Székelyderzsen átutazó motorost olyan mélységig, hogy leirt emlékei átelmélkedtetik az általa megélteket?
Ki a „fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni”? Él még? Hány éves, hogy hívják? Mihelyst nyomára bukkantam, egy verőfényes májusi napon unokájával, Dénes Mártával és a helyi unitárius lelkész feleségével, Újvárosi Katalin székelymuzsnai lelkésznővel felkerekedtünk, és meg sem álltunk addig, amíg…
Nem messze a vártemplomtól egy mellékutcában, amint megpillantottam a kék kicsi házat, éreztem: jó helyen járunk. Három kaszafordulatnyi helyen elhevert a levágott fű – az unoka csendesen megjegyezte: nannyó kaszált ma, mert elnőtt a zöld.
A pitvaron túl, a gerendás, tapasztott falú lakószobában Lídia néni uzsonnához készü- lődött. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: „Mit írtak?” Márta magyarázta: hogy kalácsot adott, és szavalt. „Elbeszélt engem Magyarországon…” – merengett.
„Miért akarta tudni, hogy hívnak?”
Hogy kerültünk mi oda? „Nannyó” csak álmélkodott: valóban azért mentünk, hogy meghallgassuk?
„Elmondom a hosszú verset. S tényleg mondjam?” Hamar döntött, kiegyenesedett, és szólt: „Aki verset mond, áll…”
Hangosan, tagoltan, érces, erős, mély hangon és a legnagyobb átéléssel elszavalta Petőfi A szerelem átka című, 30 szakaszos versét. (Szerk. megj.: Petőfi Sándor írta Borjádon 1845. szeptember 26. – október 7. között.)
Megállt kezemben a toll, amíg hallgattuk: a „szószegő asszonyról”, a „két átkos hegyről” szóló strófákat és a bátorítást: „Ne marjon a bánat fullánkos kígyója…”
A versmondás végeztével leült az asztal mellé, fejét kezére támasztotta. Még mindig hitetlenkedett: a mostani „kellemes látogatók” pusztán a verseiért jöttünk…
Felsejlett benne az emlék. Tényleg szavalt idegeneknek a vártemplomnál egyszer. Az is, nem mondta meg a nevét nekik.
90 éves lesz november 25-én
„Minden reggel 6 órakor felkelek, úgy, ahogy tudok…” Fél, hogy elesik, ezért botra támaszkodik. Visszaemlékezett, honnan is a versek szeretete? Amikor
iskolába járt, a tanító bácsi szombaton egy verset tanított a magyar könyvből. A „román világba’ ” Derzs nem tartozott magyar területhez, csak szombatonként volt magyar oktatás.
Öt osztályt járt. Pedig csak négyet akart… „Szegény leány vótam, készültem szógálni, nem akartam menni a gimnáziumba. Nem tudtam követelni, hogy az édesanyámék adjanak pénzt. Hatan voltunk testvérek. A többi is mind el volt menve.”
Lekerültek a berámázott képek a falról: egy keretben a családi fotótár. Apjuk korán meghalt. „Szüleim és Dénes”. Sorolja testvérei születési évét: ’10, ’12, ’14, ’17, ’19, és a „kicsi testvérem” ’24-ben. Mára Margittal ketten maradtak. Soha nem veszekedtek. Az évkülönbség elmosódott: olyanok manapság, mintha ikrek lennének.
Könnyen, jól tanult. Amit valahol meghallott, már tudta. „Jó voltam kicsi koromban is. Helyt ülök, édesanyám megdicsért”. Mártára tekintett, és nyugtázta: „az unokák mind jól tanultak… Veled ágáltak a tanító nénik!”
Aztán derűsen sorjázta saját emlékeit: fel kellett olvasnia a Maros és az Olt történetét. „Mondd el az értelmét! – kérte a tanító. Könnyedén megfelelt. „A testvérem nagyobb volt, az ő könyvét nem tudom, hányszor elolvastam…” Volt egy fiú az osztályukban. Szavalnia kellett a Szomorú történetet. Kezdte is, de csak a címig jutott, amit néhányszor elismételt: szomorú történet… Szomorú tör… Mire a tanító: folytasd, a gyermekek már úgy várják a „szomorú történetet”. Jót kacagtunk az emlékidézésen, mintha ott állnák az osztályteremben. A mi nénik pedig: máig egyszuszra felmond 30 szakaszt is! „Jő a fülembe, megmarad az agyamba’. Hallottam, s mondtam”. Kicsit restelkedik, hogy „ágál”, de így volt.
„Nem méssz szolgálni! – döntött a tanító – Az ötödik osztályt ki kéne járjad. És elintézte, hogy az óvodába’ takarítsak.” „Jaj, fiam, oda korán fel kell kelni – aggódott az édesanyja. De máig büszke: pénzt is kapott a takarításért, és tanulhatott a gimnáziumban.
Mikor egyedül van, akkor is mondja a verseket
Tud vallásost is. Imádságot könyvből olvassa. Elszaggatta, annyit forgatta. „A konfirmáción mindörökké szavaltak: a szülőknek, a lelkésznek; „megköszönve fáradtságát, töredelmét…” – és mondta, mondikálta azokat a rímeket, amit gyermekei, unokái, dédunokái tanítói is hallgattak azóta. „Ez a nehéz iskolaév a végéhez ért”. Minden unokájának megtanította a Mesebeli kiskirályhoz kezdetűt. „Bársony itt a gyepes udvar. Szalmatetős kicsi kunyhóm palotádért nem adom.”
Mielőtt elköszöntünk feltett még egy találós kérdést: „Úton menyen, úton halad…”
Nincs kivel beszélgessen. Nagyot hall. Nem jár a szomszédokhoz, „ha szólnak, nem hallom”. Délután ötkor már be van zárkózva.
„Az éjjel nem is tudok aludni…” Mintha csak unokájának mondaná: „Vén szotyorhoz két előkelő asszonyt hoztál! Na, te…”
Márta nekünk szólt: „Most egy hétig erről mesél majd” és maradt még a nagymamájával.
Megdicsérjük a saját kezűleg művelt virágos- és veteményeskertet. Hangosabban, mert nem hall jól. 70 szál viruló tulipánja van, megszámolta. És megtudtuk: akkor kell ültetni a tulipánhagymát, mikor a búzát vetik. Amikor átülteti, ad a lelkésznőnek is majd. Viruljanak, ha ő már nem lesz is. Csak hatvan szál maradt a kertben, egy-egy csokorral nekünk adott belőle. Mondván: „a jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!”
Megöleltem, de egy hirtelen mozdulattal megcsókolta a kezemet. Ugyanolyan mozdulattal, nekem is jól esett hasonlóképpen cselekednem. Elpálcikált, minket alig vitt a lábunk. Hiszem, ilyen a katarzis. „Úton menyen, úton halad…” Kalácsot, virágot ajándékoz, és lélekbe írja verselő tudományát – kilencvenévesen. A jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!
Molnár Melinda, Székelyhon
Fotók: Újvárosi Katalin
Kocs Elemérné, született Orbán Lídia. Három gyermeke közül egy meghalt. 3 unokája, 3 dédunokája van. 32 éve özvegy, 77-ben halt meg a férje. A községházán takarított, és ő volt a falu dobosa is.
* * *
Egy hajlott hátú néni
(az interneten terjedő levél)
Túrázásaink során a székelyderzsi erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.
Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta Petőfi Sándor A Magyar Nemzet című versét.
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni. Én pedig leültem a székelyderzsi erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe.
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak
nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják
fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.
Küldd tovább légy szíves, hadd járja be a világot és olvassa minden igaz magyar lelkű ember!
A Sc. Konnertfilm Kft. jóvoltából, honlapunk a www.szekelyderzs.ro címről is elérhető. |
